Nehezen ébredek, pont úgy ahogy máskor is. A telefonomba 5 ébresztési időt kell beállítani, hogy esetlegesen egyre sikeresen kinyíljanak a szemeim, de gyakran előfordul, hogy még így sem megy a dolog. Ma jól kezdődik a nap, épp csak felnyávog az ébresztő zene már nyúlok is fele és lenyomom. A takaróm rám csavarodva akadályozza a kifele haladást, keresem a kiutat, morogva fogadkozom, legközelebb már kiteszem az útjelző táblákat is, mert bizony a haladás segítség nélkül nehézkes és valljuk be fárasztó is, főleg ennyire korai órában. Sikeresen átvágom magam a takarón, belebújok a papucsom egyik felébe, amit illően az ágyam mellé tettem még a lefekvéskor. Elmélázom vajon hol lehet a párja? Vállamat vonva, félpapucsba vonulok a fürdő szobába, megrettenve vizsgálom tükörképem, elszörnyedek. Hova tűnt az a csaj, aki tegnap befeküdt az ágyamba. Sóhajtva kihátrálok, lesz, mit tatarozni rajtam mire emberek közé mehetek. A konyhába lépve elindítom a kávéfőzőt, hamarosan az egész helységet belengi a friss kávé illat. Teljesen függő vagyok, nap nem indulhat enélkül a barna, ízletes bár a legkevésbé sem frissítő nedü nélkül. Sokan tuti vitatkoznának ezzel a megállapításommal, de mivel lefekvés előtt is megiszom a magam csészényi adagját és utána alszom, mint a gyerekek úgy érzem fel vagyok jogosítva, hogy megtegyem a megállapításom. A kávét, az ember csakis az íze miatt issza, vagy mégsem.
Rágyújtok egy cigire, bele kortyolok a kávéba. Lehunyt szemmel agonizálok még így a kora reggeli félhomályban, a leeresztett reluxák kis lapjai között beáramló halvány fényekben, aztán erőt véve magamon a fürdőbe megyek és felkészülök.
Az utcára lépve bántja fülemet a lassan ébredő város egyre erősödő zaja. A felhajtón álló autóra nézek, a törött üvegekre, a megcsavarodott abroncsokra, megborzongok és elhessegetem agyamból a felvillanó képeket. Majdnem fűbe haraptam, alig 32 évesen vétlen vezetőként. Nem haragudhattam igazából a vétkes sofőrre sem, hisz rosszul lett a kormány mögött, abban meg biztos vagyok, ezt nem láthatta előre. Talán könnyebb lett volna, ha hibáztathattam volna? Ha haraggal gondolhattam volna rá? Kétlem.Néhányszor megpróbálta felvenni velem a kapcsolatot, de egyszerűen nem akartam vele sem találkozni, sem beszélni. Egyáltalán semmit sem akartam, csak hogy hagyjon békén, had felejtsem el az egészet. Persze nem lehet. Aki egyszer a halál kapujában jár, annak megváltozik az élete. Az enyém nem sok mindenben változott. Igazából egyszerűen csak kevesebbet idegeskedtem a holnapokon, rádöbbentem akármelyik nap lehet akár az utolsó is, és éppen ezért nem kell hetekkel előbbre azon rágnom magam, hogy valami sikerül- e vagy sem. Az autót nem javíttattam meg,tudtam az életben nem ülök volán mögé, így aztán csak intő jelként állt a felhajtón, hogy minden nap emlékezzek, bármikor - bármi megtörténhet, legyen akár jó, akár rossz a dolog.
A buszmegállóig lassan sétálok, a baleset egyik maradandó emléke lett, hogy kicsit húzom a bal lábam. Alighogy leülök a kis fapadra már látom is bekanyarodni a buszt, ami értem és még néhányunkért érkezik. Megdobban a szívem, még mindig nem szeretek utazni, de a szükség nagy úr. Fellépek a lépcsőkön és az első utamba eső üres ülésre vetem magam.
A megszokott buszsofőr vidám hangon megjegyzi.
Ajtók záródnak, kérem mindenki foglalja el a helyét.
