A baleset után, mikor még az sem volt biztos, hogy ismét járni fogok, rengeteg hasonló éjszakai rémálom kínzott. Sokszor próbáltam felidézni mi is történt pontosan. Arra még emlékeztem, hogy szüleim utcájából ráhajtottam a forgalmas főútra és vidáman dúdoltam a rádióban éneklő Ákossal, valószínűleg nemhiába ő az énekes. Tagadhatatlan, hogy neki van tehetsége, nekem meg nem. A közlekedési lámpák fénye bevilágított a szélvédőn, ahogy áthajtottam alattuk, kiérve a kisvárosból a gázra léptem, hallgattam ahogy az öreg Mazda motorja felbőg, a bukó lámpák fényénél szikráztak az esőcseppek és lassan teljesen sötét lett. A rádióban újabb és újabb számokat énekeltek a különböző előadok, lement egy hírblokk is, aztán alig 10 km-re a végcélomtól saját kis kuckómtól, hirtelen szembe találtam magam a másik autóval, abban biztos voltam, hogy a karambol előtt talán fél perccel egy autó leelőzött, aztán már csak a reflektorok hasító fényét érzékelték a szemeim, sötétség majd halvány emlékek, a törött üvegeken beszitáló esőcseppekről, a reflektorok, a másik autó körvonala, a fájdalom és hogy sikítani akarok.. akkor sem tudtam üvölteni, pedig életemben nem éreztem még akkora fájdalmat. Arra viszont tisztán és élesen emlékeztem mindig, hogy a mentőket én hívtam. Ismét sötétség, majd megint a hideg esőcseppek, a törött üvegekre vetülő fények aztán a halvány emberi körvonal és valahol akkor vesztettem el teljesen az eszméletem, mert soha nem tudtam meg, hogy akkor valóban láttam e valakit, vagy csak odaképzeltem.
A bejárati csengő hangjára összerezzentem.
Akaratlanul mosolyogtam rá az érkezőre.
- Szép reggelt. - Márk otthonosan maga előtt tolva a konyhába sietett. - kis tálcákon villám gyorsan reggelit varázsolt az asztalra és vigyorogva megállapította. - Nem nézel ki jól. Mennyit aludtál az éjjel.
- Aludni aludtam, de nem túl jól. Talán nem tett jót, hogy meséltem a balesetről, egyfolytában arról álmodtam. Nem volt jó! - tenyere élével simított végig arcomon, kisimított egy kócos tincset a szememből és bólintott.
- Sejtem és hidd el sajnálom. Ha akarod, soha többet nem beszélünk róla, csak ha készen állsz rá, vagy ha akarsz.
Bólintottam.
- Okos kislány. - rám nevetett.- Reggelizzünk. - Én pedig engedelmesen leültem mellé és eszembe sem jutott, hogy akárcsak kicsit is tiltakozzak, azt pedig fel sem merült bennem, hogy haza küldjem.
Különös módon nem zavart, hogy alig néhány órája ismerem, hogy semmit sem tudok róla, épp csak a nevét és a foglalkozását, meg azt a néhány vicces kis történetet, amit az éjszakai sétánkon elmesélt magáról, mégis természetesnek vettem azt, hogy mellettem van és rám nevet, kacsint, grimaszol.
Miután megreggeliztünk kijelentette.
-Elviszlek kirándulni. Valami kényelmeset vegyél fel, mondjuk azt a piros-fekete melegítőt...- elharapta a mondatot, zavartan rám mered én meg kicsit megütközve rá.
- Honnan tudod, hogy van piros- fekete melegítőm? - Félre fordította a fejét, aztán ismét rám nézett, mintha el is pirult volna.
- Nem tegnap láttalak először Andi, először néhány hete a buszmegállóban, meló után egyszer erre fele mentem haza és megláttalak, abban a melegítőben voltál és nevettél. Azóta várom, hogy alkalmam legyen beszélni veled, hogy legalább kicsit közelebb kerüljek hozzád, van benned valami, ami vonz. - Lehajtotta a fejét. - Elég ennyi esetleg folytassam?
