A napok csak úgy múlnak, egyik a másik után. Kórházban töltött heteim után, jöttek a kezelések, amiknek köszönhetően újra lábra bírtam állni, még ha sántán is, de megtettem az első lépéseket. Komoly küzdelem volt, magammal is, hogy ne adjam fel. Nem akarok nagyképű lenni, nem szeretnék közhelyeket hangoztatni, de aki nem volt benne valóban el sem tudja képzelni mekkora küzdelem van a mögött, ha valaki képes ismét megtanulni járni. Ha tudnák, nem néznének meg naponta a sántaságom miatt. Ferivel, a balesetem előtt már jó 10 éve együtt éltünk. Mikor bekövetkezett a baj,amikor már nem csak a magam szerencsétlenségével voltam képes foglalkozni rá kellett döbbennem, hogy bármennyire mellettem van, ő nem képes elfogadni az új helyzetet. Próbált, eleinte talán próbált mellettem állni, de egyszerűen nem tudott mit kezdeni a sántaságommal. Várta, hogy majd én megoldom az ő gondját, elküldöm, szakítok vele. Nem tettem. Nem tettem meg, hogy felmentem az aljas árulásának nehéz súlya alól, úgy hiszem a mai napig megérdemelte és szembe kellett, hogy nézzen a saját gyengeségével és felszínességével. Aznap mikor elhagyott egy világ dőlt össze bennem. Terveink voltak, gyerekek, lakás, közös élet. Először éreztem úgy, hogy van okom haragra, az iránt az ember iránt, aki kórházba juttatott. Ez volt az a harag, aminek köszönhetően, aztán talpra álltam. Feri egyszer megpróbált magyarázkodva bocsánatot kérni, elmondta mekkora hülyének érzi magát, hogy szeretne vissza jönni, hogy csak még egy esélyt kér.
Ugyan miért is adtam volna neki? Vajon meddig lett volna ismét mellettem, egy másik számára megemészthetetlen bajig? Megingott benne a bizalmam. Megszűnt és nem akartam, nem tudtam volna benne újra bízni.
Gyenge egy év után kezdtem újra dolgozni. A munkahelyemen örömmel fogadtak, és hamar rádöbbentem, a félelmeim, hogy hosszú táppénzem miatt kirúgnak alaptalan volt. Éltem, sántán, mégis boldogan. Új élet lehetőségét kaptam, másféle értékeket tartva szem előtt. Életem ezzel a második eséllyel.
A napok telnek. Végzem a munkám, újabb és újabb embereket ismerek meg. Néha a barátnőimmel elmegyek és szórakozok. Persze, ez a fajta szórakozás, már nem olyan. Táncolni nem táncolok, ahhoz még nem érzem magamban az erőt. Talán soha nem is fogom. De emberek közé megyek. Rámosolygok másokra, néha egy- egy férfi közeledni is próbál, bár hamar rájönnek rossz lóra tettek velem. De ma este valahogy semmi sem úgy történik,mint szokott. A pasi az asztalhoz lép, ahol magányosan ülök. Laza mozdulattal a mellettem lévő székre veti magát, rám vigyorog.
- Helló. - Nézem és próbálom kitalálni mi az oka a fene nagy önbizalmának. Hirtelen leesik, ő az a víg kedélyű férfi, aki minden reggel munkába szállít. Rámosolygok.
- Helló.
- Arra gondoltam talán táncolhatnánk egyet. - Int a barátnőim felé.
- Ez nem túl jó ötlet. Kicsit sem tudok táncolni.
-A lábad miatt? - Váratlanul ért egyenes kérdése. Zavartan kipréseltem egy mosoly félét magamból, mire ő még nagyobb kínban mentegetőzni kezdett.
-Ne haragudj, nem akartalak megbántani, de szerintem semmi gond azzal, hogy kicsit sántítasz. - fejét rázva felhúzta a vállát. - Azt hiszem, jobb ha csendben maradok, mert ebből már nem magyarázom ki magam. - száját elhúzva félre hajtotta a fejét.
- Semmi gond. Te legalább egyenesen rákérdezel, nincs a felesleges körítés a beszélgetésbe. - A legnagyobb meglepetést számomra az jelentette, hogy talán először valóban így is éreztem, gondoltam. Néztem az arcát. Kékes szürke szemek, szőkés barna haj, amiben itt- ott napszita szőke tincsek vegyültek, bőre barna volt, ami miatt a szemei még erőteljesebben sütöttek ki a résükből. Számomra régóta az egyik legszebb férfiarc volt, amit láttam.
- Megkérdezhetem mi történt a lábaddal?
- Volt egy autóbalesetem és ezt kaptam emlékbe. - próbáltam vidáman rámosolyogni. Arcának rezdüléseit figyeltem, a szemeit, ahogy az autóbaleset szónál elkapja rólam a szemét, mintha el is pirult volna. Nem értettem ugyan miért is jött zavarba, de úgy hittem, talán mert olyan jellemű, mint Feri, amíg nincs baj, addig te vagy a legjobb bébi, de a bajaid magad old meg.
-Valami baj van? - kérdeztem a mellettem ülőt mire rám kacsintva felnevetett.
- Nem, nem semmi. És a másik sofőrrel mi lett?
- Fogalmam sincs. Úgy tudom, ő is megsérült, de talán nem annyira, mint én. Keresett néhányszor, de képtelennek éreztem magam arra, hogy beszéljek vele.
- Haragudtál rá? - Össze akadt a tekintetünk. Elmosolyodtam.
- Nem. Vagyis az elején igen. De megtudtam, hogy rosszul lett, ő is ugyanolyan áldozat volt abban a balesetben, mint én. Hamar elmúlt a haragom azt hiszem.
- Ennek örülök, valószínűleg sokan egy életen keresztül gyűlölnék azt aki ezt tette velük. - Kicsi levegőt vett, majd a homlokára csapott. - Elnézést, be se mutatkoztam. Márk vagyok. - felém nyújtotta a kezét, kicsit viccesnek éreztem ezt a hivatalos kézmozdulatot egy szórakozó helyen, de megszorítottam.
- Andrea. - Ismerős volt az érintése. Megborzongtam. Honnan, halvány képek, érzetek suhantak végig agyamon. Nem erőltettem őket, tudtam, hogy a balesetemnek nem minden éber pillanatára emlékezem, azt is előre megmondták az orvosok, bármikor feltörhetnek újabb képek. Bármikor. 1 éve, szinte semmi sem történt, erre jön egy idegen férfi, és nekem nem az jut eszembe, hogy hű ha, hanem emlékek törnek fel, az egy évvel ezelőtti balesetemből. Na ná! Elhúztam a számat.
- Valami baj van?
- Nem, semmi baj. - kényszeredetten elmosolyodtam. - Csak kicsit levegőtlenség van itt bent.
- Akkor talán menjünk és sétáljunk egyet.
- Rendben. - Először nem éreztem zavart mikor egy férfi maga elé engedett. Könnyedén kisántikáltam a szórakozó helyről és miközben lassú léptekkel egymás mellett sétáltunk, akarva - akaratlanul nagyokat nevettem ostoba kis poénjain. Vicces volt. Mire a lakásom elé értünk már pontosan tudtam. Tetszik a pasas.
Hát megérkeztünk. Márk felnézett a bérházra.
- Hányadik emeleten laksz?
- Most már a földszinten. Egy kedves házaspár cserélt velem lakást a baleset után.
- Vannak még ilyen emberek. - szemeiből valóban őszinte csodálkozást véltem felcsillanni. Tetszett ez a csillogás. Nevetve bólintottam.
- Bizony vannak.
- Minden reggel itt megyek el a ház előtt, ha gondolod felveszlek itt, akkor nem kell erőlködnöd és annyit sétálnod a megállóig. - ajánlotta fel. Fejemet rázva karjára tettem kezem.
- Szó sem lehet róla. Kell az a séta, amúgy is napi szinten kell tornáznom,szóval kedves tőled de ezzel nem jót, hanem rosszat tennél nekem.
Bólintott.
- Rendben. Szeretnék veled, holnap is találkozni. - zavartan rámosolyogtam.
- Ne haragudj, de nem fér az életemben férfi, párkapcsolat, semmi ilyesmi.
- És szex? - nevetve rámeredtem.
- Milyen kérdések ezek? Te jó ég! Nem hiszem, hogy szex bele férni. - közelebb hajolt az arcomhoz.
- Mikor voltál utoljára férfival? - nem tudtam felelni. Ahogy szája a számra tapadt újabb képek villantak be, erővel és komoly fizikai fájdalom hasított a testembe. Riadtan, akaratlanul bele kapaszkodtam a vállaiba. Márk átkarolt, de nem úgy, mint egy férfi, érezte, hogy valami baj van. Támaszt adott és a szemeimbe nézve, majdhogynem csak a szájáról olvastam le a kérdést.
- Hol a lakáskulcs? - Mintha újra ott lettem volna a testemnek feszülő vasak között, éreztem a hideg eső permetét a bőrömön. Levegő után kapkodva a táskám után nyúltam, reszkető ujjaim között megrezzentek a kulcsok.
- Istenem. - felkapott. Csak a hálószobában eszméltem fel. Riadtan törölgette a homlokom.
- Jól vagy? Andi, Andi... - a hangja! A hangja. Magamhoz tértem teljesen.
- Márk nem haragudj. - Szégyenkezve, csúsztam tőle távolabb. Láthatod, nem vagyok szórakoztató társaság.
- Ne mentegetőzz.- utánam nyúlt megszorította a kezem. - Soha nem voltam még ilyen hatással nőre. - Nevetve rám kacsintott. Zakatoló szívvel néztem a szemeit, amiben őszinte aggodalom tükröződött. Közelebb csúsztam hozzá, végig simítottam borostás arcán, aztán szájon csókoltam. Ugyanaz az érzés kúszott fel bennem, de nem hagytam eluralkodni magamon.
- Köszönöm, hogy aggódsz miattam, de jól vagyok.
- Biztos magadra hagyhatlak?
- Igen, teljesen biztos. Rendben leszek. - hallgattam ahogy az ajtó becsukódik mögötte, arcomat a párnába fúrva zokogtam.
Álmomban újra és újra az ütközés utáni pillanatokat éltem át, intenzíven, a fájdalom és a félelem most is ott lüktetett az ereimben. A hideg rázott, eső áztatta a bőrömet. Sikítani akartam, de a félelem megbénított. Halvány ködlő alak tűnt fel az esőfüggönyben. Felébredtem..
Nyúzott voltam. Nyúzottabb a szokottnál és rettenetesen zavarodott. Márk társasága felvillanyozott. A csókja vágyat ébresztett bennem, eszembe juttatta nőből vagyok, férfit akarok magam mellé, de micsoda emléközön jött ezekkel az érzésekkel. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Vasárnap lévén, nem kereshettem meg egyik orvosomat sem, hogy megosszam velük a rémes élményeim. A takaró gúzsba kötötte testemet, lassan kimásztam belőle és a fél papucsba dugtam a lába. Elképzelni sem tudtam, hol van a párja, de bíztam benne, hogy megtalálom. A konyhába sántítva megnyomtam a kávé főzőn a gombot, és a helységet betöltő friss illat, lassan megnyugtatott.
