Élet vagy amit akartok

Automatikusan ütöttem be a számokat, vártam, hogy felvegye, de nem tette. Némán, szemeimben a rémület könnyeivel küszködve vártam, a hangját. A hangja! Minden a helyére került bennem és már éreztem a szerelemet. Pontosan tudtam. A legelső pillanatban, mikor megismerkedtünk azon a szórakozó helyen, éreztem, hogy különleges. Mire gondolt. Mit akart, ezzel az új újra kezdéssel. Mi érezhet, mit érezhetett, eddig. A vonal másik fele azonban néma maradt.
Végig zongoráztam a lehetőségeket. Megvillant a kép, ahogy megmerevedett amikor bejelentettem, hogy volt valakim. Azonnal akartam beszélni vele. Talán egyszer fordultam meg nála, az elmúlt hónapokban, a lakásban leginkább az lepett meg, hogy nem illett hozzá, vagyis illett is meg nem is. Voltak benne olyan bútorok amik nem vallottak rá, nem az ő temperamentumát sugallták és most már értem miért bámultam meg azonnal azokat a bútorokat. Az enyémek voltak!
Újratárcsáztam. Nem vette fel.
Talán háromszor gondoltam végig melyik barátnőmet hívjam fel. Vanda. Vanda fent van, ő az aki soha nem kérdez, csak teszi amit kérsz.
- Szia- első csengés után szólt bele a kagylóba. - Mizujs csajszi?
- Kell az autód. - jelentettem be neki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Az autóm? Ne haragudj, de nem azt mondtad, hogy többé nem ülsz volán mögé? - Bumm! Vanda kérdez. Nem kezdődött jól, de nem hátráltam.
- Megváltozott a látásmódom. Kell az az autó. Ide tudsz jönni vele? Itt is aludhatsz, nem hiszem, hogy ma haza jövök és ígérem az autód is egyben vissza ér, sérülés nélkül.
- Rendben, de csajszi, ha gondolod elviszlek, nem akarom, hogy bajod essen.
- Nem fog. Egyedül megyek.- gondolkodtam kicsit és hozzátettem. - ne haragudj, ígérem holnap megmagyarázom, de legkésőbb holnap után.
- Rendben. 10 perc és ott vagyok. - A vonalat bontva ismét felhívtam Márkot, de csak az üzenet rögzítője kapcsolt. Kinyomta a telefont, döbbentem rá. Hívtam és kinyomta. Zavarodottan gondoltam végig az elmúlt hónapokat, mennyi ideig játszotta volna a szerepét? Az árulkodó mozdulatokat kerestem, amikkel elárulta magát, de nekem nem esett le. Mi a fene! Mi a fene!!
Zavarodottság, harag és szerelemmel vegyes érzések hullámoztak végig rajtam.
Miért bujkál? Biztos voltam, azért nem veszi fel, mert rájött tudom. Tudom a titkunk. De ha eddig kellettem neki, most miért bújt el? Mit nem tudok? Mi nem világos még ebbe a kusza kirakóban? Valami hiányzik, egy ici- pici kis darab, egy aprócska kis részlet.
Észre sem vettem, hogy elrepült jó fél óra, csak mikor megcsörrent a bejárati ajtóra szerelt kis csengő. Ahogy kinyitottam rajta, Vanda beszáguldott és puszit nyomott az arcomra. Kezembe nyomta a kocsikulcsot és birtokba vette az ágyam.
 

Nem esett. Borús volt az égbolt, de nem esett.
Gondolkodás nélkül pattantam a volán mögé és indítottam. Sebességet váltottam, gázt adtam és a parkolóból kigördülve ámultam rutinos mozdulataim. Másfél éve nem vezettem. Autóban is csak Márkkal ültem vagy kétszer, de az alap mozdulatok bevésődtek és egyszerre működésbe léptek, ahogy beindítottam a motort. Nőhöz képest állítólag férfiasan, keményen és határozottan vezettem, de ugyanezt mondták, a munkámra is. Nem igazán tudtam merre megyek, ösztön vitt Márk házáig, de nem volt otthon. A telephelyre hajtottam, majd abba a csehóba, ahol akkor találkoztunk, ha csak pár percünk volt. Belépve felmértem, hogy nincs ott, de azért a pultostól megkérdeztem.
- Húúúú kislány ezer éve nem láttalak. - Rám vigyorgott. - Őt úgy egy órája, vett valami erős, férfit melengető italt és lelépett. Össze kaptatok?
- Nem azt hiszem, nem vesztünk össze, csak nem tudom. Köszi Peti...- a neve is beugrott. Rá mosolyogtam. Mire ő vidáman rám kacsintott.
- Drágám neked, bármikor bármit. Ha nem találod gyere vissza beszéljünk kicsit.- bólintottam és már ki is léptem a sötétedő utcára.
 

Beugrott a tisztás.
- Újabban többször kell kijönnöm.- borzongva ültem vissza az autóba. Feltekertem a fűtést. Pontosan tudtam, hogy már nem bírom idegileg sokáig. Tettek említést az orvosok annak idején, hogy ha hirtelen túl sok minden feltör, esetleg baj lehet, akkor hittem is nekik, meg nem is, de most már igen. Éreztem ahogy lüktet az agyam, éreztem ahogy a szívem zakatol, éreztem a rángatózást a kezeimbe. Az emlékek viszont nem kérdezték, hogy akarom e őket.
Beugrott amikor a buszunkra került sofőrnek. Néztem és nem tudtam miért, de tudtam, egyszer fontos lesz nekem. Az első beszélgetések döcögősen indultak, aztán meg alig tudtuk lelőni egymást. A véletlen sodorta a közelembe, de akkora szenvedéllyel szerettem, hogy az az elején még engem is megrémített. Jó 3/4 évig csak lopva, titokban találkoztunk, aztán már nem figyeltünk annyira a rejtőzködésre. Szerettem, szeretett. Éreztem a teste melegét, a szeretkezés utáni illatát, éreztem vad csókjait és már attól megborzongtam ahogy emlékeztem. Ha valóban átélném, abba most bele is halnék. Döbbentem rá és ez meglepett, ugyanakkor meg is rémített.

A sebességkorlátozást átlépve hajtottam ki a városból. Egyenesen a tisztás felé. Márk felé. A baleset előtt nem sokkal megegyeztünk, hogy ott találkozunk, azért is kerültem. Beszélni akartunk, még egyszer titokban, hogy megbeszéljük, mi hogyan történjen. Szeretlek. Búcsúzott a telefonba, mikor a szüleim házából felhívtam, hogy indulok.
Ne feledd szeretlek. Én pedig nevetve válaszoltam. Nem felejtem. És te se dobáld abban a fél órában a repülőgépeket, amíg nem találkozunk! Szeretlek.
Ne feledd szeretlek. Nem felejtettem el, csak nem emlékeztem rá. Vajon mit érzett, mikor ma azt mondtam neki, felejthető lehetett az a férfi, ha egy kis ütés a fejemre elég volt, hogy elfelejtsem. Szerettem volna vissza nyelni a szavakat. Szerettem volna semmissé tenni őket. Ugyanakkor Márk pontosan tudja, másodjára ugyanúgy elcsábíthatott volna, épp úgy bele szerettem volna, így az érzéseim még tudattalanul se csaptak be.
Mit érezhetett mikor a másik férfiakkal látott. Mit érzett. Vajon nem szeretett ki belőlem az alatt az idő alatt?
- Nem, nem! Az lehetetlen, hogy már nem szeret! - könnyek lepték el a szemem. Mennyi felesleges időt elpazaroltunk, mennyi ideje boldogok lehetnénk már. Nem szólt. Miért nem? Sejtettem ugyanúgy az orvosok hatására nem kezdett el beszélni, ahogy Feri sem. Vajon ők ketten beszéltek egymással? Izzadságcseppek verték ki homlokom, émelyegtem és remegtem, de tövig nyomtam a gázpedált, hogy végre elérjem az erdőt.
 

Abban a pillanatban, hogy lekanyarodtam beugrott egy részlet a balesetről. Dermedten meredtem magam elé. Agyam leblokkolt, kezeim lábaim megmerevedtek. Az autó hangos csattanással egy fának csapódott. Fejem előre billent, a légzsák akkora ütést mért az arcomba, hogy néhány másodpercre teljesen elsötétedett előttem minden.
Az az árnyék, az az alak. Márk volt. Márk! Ott állt és nem segített? Ott állt, vagy csak oda képzeltem. Tétova mozdulattal a biztonsági övhöz nyúltam, kattanva elengedett. Akkor éjszaka hiába rángattam, bár ha az övet ki is tudtam volna kapcsolni a lábaim nem lettem volna képes kiszabadítani, ezt többször elmondták. Ahogy azt is, hogy a másik balesetes annyira közel találták meg az autóhoz, hogy nem volt rá értelmes magyarázat, hacsak az nem, hogy elindult mászva segíteni hozzám. 
Borzongva, kimásztam az autóból és a szemerkélő esőben a légzsák ütésétől kótyagosan elindultam egyenesen előre.
- Mond, hogy szeretlek.
- Szeretlek.- a parfüm illata megcsapta az orrom. - Mond szeretlek.
- Szeretlek. - nevetve ugrottam a karjai közé. Szőkés barna hajába túrva, szürkéskék szemeibe bámulva ismételtem. - Szeretlek.
És nem csak mondtam. Éreztem. Térdeim erőtlenül rogyadoztak... meg, megbotlottam. Újra és újra erőt kellett vennem magamon, hogy ne hányjak. A fejem lüktetett.
Mond...mond még egyszer...össze estem és zokogva elüvöltöttem magam.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEE!

Abba a kiáltásba, benne volt minden. Benne volt a baleset utáni pillanatok kábulata, a rémület, a félelem, a fájdalom, minden, minden ami az elmúlt több, mint egy évben bennem szorult és kikívánkozott. Az esőcseppek szitálva hullottak arcomba. Borzongva, remegve, rettegve hagytam, hogy megöleljen a sötétség. Szívem még kettőt dobbant aztán, mintha megszűnt volna élni.
Bariton hangon súgta.
- Mond szeretlek.
- Szeretlek!
Az ébredés pillanataiban azonnal elöntött a rosszul lét. A gyomrom felfordult és rettenetesen vacogtam, amellett éreztem, ahogy bordáim megreccsennek. Tudtam jót semmiképpen sem jelent. Megpróbáltam kinyitni a szemem. A tekintete az enyémbe vágódott.
- Tudsz mindent.Ne haragudj! Kérlek ne haragudj. Nem tudtam már a szemedbe nézni. Azt hittem elveszítlek. Ne haragudj!! - könnyek lepték el a szemét.
Sötétség jött és vitt magával. Halk, hangok, mindenféle képek. Orvosok beszélgetése, távolról Márk és Vanda hangja be- beszűrődtek a zajok, de képtelen voltam kinyitni a szemem, vagy a szám.
 

Kórházi ágyon ébredtem. Orvos hajolt fölém, majd mosolyogva kiegyenesedett, mikor látta, hogy fent vagyok.
- Nos kedves, ön nem hazudtolja meg magát.- megismertem. Ő volt az az orvos, aki másfél éve kezelt. - Igaz most sokkal kisebb sokkot kapott, de hallom az emlékezete is vissza tért vele. Nos kedves, kicsit még gyengélkedni fog, sokat alszik, az idegeinek most pihennie kell. Mindjárt bejön egy kedves vendége, aztán már vissza is fog aludni. Egy bordája eltört újraélesztésnél, lassan külön ünnepnapokat vezethet be. Első baleset utáni szülinap, második baleset utáni szülinap.
Lassan hátrált.
-Bejön egy barátja, hallgassa, ne erőlködjön beszéddel. Csak hallgassa.- fojtott beszélgetés zaja szűrődött be az ajtó mögül, aztán ismét kinyílt és megjelent Márk halálsápadt arca. Közelebb sétált. Kezeit nadrágja zsebébe süllyesztve idegesen rám mosolygott.
- Szia szerelem. - Megrándult az arca. - Megismersz?Ugye megismersz. - Bólintottam. Képtelen voltam arra, hogy beszéljek, egy gép egyre sűrűbben pittyegett.- Ne haragudj rám kedves. Annyira szerettelek volna megvédeni mindentől. Annyira akartam a közeledbe lenni, minden áron, akárhogy. Ne haragudj. Ne haragudj, hogy megint csak bajt okoztam neked. Ne haragudj.
- Mond, hogy szeretlek. - krákogva törtek elő a szavak. Köhögtem kicsit, amire riadtan rám meredt.
- Szeretlek. - jobban az életemnél, jobban bárminél. Annyira szeretlek, hogy azt nem tudom elmondani! Nem mintha valaha is el tudtam volna.Istenem, rengeteget könyörögtem, hogy emlékezz rám! Mégis annyira megrettentem, mikor bejelentetted, hogy volt valakid. Annyira féltem, hogy ezután már nem úgy nézel rám.
- Te okoztad a balesetet!- Kezei közé temette az arcát.
- Nem aludtam előtte nap éjjel egy szemet sem. Ideges voltam. Nem először mentél a szüleidhez, hogy megmond nekik, hogy egy pár leszel velem. Azt is tudtam, hogy a szüleid imádják Ferit, te meg a szüleid. Próbáltam felkészülni a legrosszabbra. Nem tudtam elhinni, hogy megteszed, hogy megmondod nekik. Ideges voltam és feszült, beültem az autóba mikor hívtál és elindultam eléd. A másik autó szembe jött velem, alig előzhetett téged. Egyszerűen csak elindult felém én meg reflexszerűen elrántottam az ellenkező irányba a kormányt és már láttam is az arcod.... képek villantak be, az ablaktörlő halk nyekergése. Már értettem miért hívtam mentőt, hogy miért akartam annyira kikerülni az autóból, nem magamért rettegtem, az a fájdalom nem a testemről szólt, hanem a lelkemről. Rettegtem, hogy elveszítem. - sötétség jött.
- Szia szerelem- suttogtam mielőtt hagytam volna, hogy beszippantson.....

Tik..tak... tik..tak...


 

A múltam egy darabjáról lehulló lepel nem hagyott nyugodni. Feri számát nézegetve gondolkodtam. Vajon ő tudott a dologról, esetleg akkor tudta meg amikor elhagyott? Jó lett volna tudni, csakhogy akkor nem kérdeztem meg, később sem jutott eszembe. Mélyen tüdőmbe szívtam a levegőt és beütöttem a számokat. Harmadik csengésre felvette.
- Helló. - köszönt bele vidáman.
- Szia. - Agyam sebesen kattogott. Na és te okos, most, hogyan tovább, semmi taktika. Légy konkrét célra törő és egyenes.
- Ne haragudj, hogy zavarlak, csak szeretnék valamit kérdezni. Nem tudom, hogyan lenne jobb, de gondoltam beszélhetnénk pár percet így telefonon.
- Nem zavarsz. - Hallottam, ahogy halkít a tévén. - figyelek, kérdezz nyugodtan.
- Nem rég eszembe jutott valami a baleset előttről és azt hiszem te talán tudsz segíteni.
Miért hagytál engem el? - a kérdés váratlanul szakadt ki belőlem, engem is meglepett. Őt még jobban. Sóhajtott, majd óvatosan vissza kérdezett.
- Pontosan mi érdekel. Annó az orvosok azt mondták, figyelni kell arra, hogy ne mondjunk neked olyat, amire nem emlékszel, mert az visszavet a saját emlékeid elő hozatalában és rossz, fals emlékeket, alapoz meg neked.
- Szerettük egymást ugye? - torkát reszelve felszisszent.- Nem teketóriázol. Majdnem olyan célra törő vagy most mint régen. - felnevetett.
- Voltak jobb napjaink, mint akkoriban. Rengeteget veszekedtünk, nem jött össze a baba és neked szerintem volt valakid, de tagadtad. Azért mentél akkor este haza, hogy szólj a szüleidnek, hogy befejezzük aztán megtörtént a baleset, te ugyanúgy néztél rám, mint régen, úgy éreztem függsz tőlem és amikor bejelentettem, hogy fejezzük be, úgy néztél rám, mintha nem értenél. Jó fél, háromnegyed éves huzavona után, Te sírtál, én meg nem értettem miért. Ezért is mentem vissza hozzád, vagyis próbáltam vissza menni, azt hittem és szerintem jól, hogy ha nem térnek vissza az emlékeid boldogok lehetünk, hisz hittél a kapcsolatunkban, szerettél. A baleset után újra szerettél, én meg nem éltem a lehetőséggel. Kellett volna.
Mit szólsz hozzá? Ennyi elég vagy kell valami még?
- Gyanakodtál valakire?
- Mármint valakire, hogy ki lehet az új szerelmed? - elhallgatott. Mérlegelt. Nem tudom, honnan de éreztem ezt teszi. - Nem, valójában név szerint nem volt okom, gyanakodni senkire. M- nek nevezted legtöbbször, de nem ismertem M betűs keresztnévvel férfit a környezetedre, így akár hívhatták akárhogyan is. Nem tudom.- elhallgatott, majd ismét megszólalt. - Mikor jöttél rá, hogy volt valakid?
- Épp egy órája, bár lehet már kettő is eltelt azóta.
- Azt akarod mondani, hogy egész eddig nem tudtál róla? - döbbenten hallgatott. Morgás hallatszott a háttérből. - Ne haragudj ,de most le kell tennem, beszéljünk később, vagy esetleg személyesen holnap.
- Azt hittem egészen máig, hogy te egy szívtelen állat vagy. Hogy a kényelmed miatt inkább félre tettél. Én nem tudtam... nem tudtam, hogy valójában én tehettem mindenről. - suttogtam bele a kagylóba.
- Nem tehettél róla. Rászolgáltam arra ami történt, hidd el, nem felmenteni akarlak, de őszintén, utólag pontosan tudom milyen hibákat követtem el ellened. Megyek. Holnap beszélünk?
- Jó,jó! Holnap beszélünk. - Hallottam, ahogy a túloldalon kattan a gomb. Megkönnyebbültem. Tisztázni akartam magam, mikor megtörtént a baleset.M. M. M.
- Márk??????!!!!!!!!!!!!!!
 

A baleset után néhány nappal az első komolyabb magamhoz téréskor említették, hogy többször is a telefonom kerestem, mert valakit el akartam érni. Elképzelni sem tudtam, Ferin kívül kire gondolhattam, talán a szüleimre, legalábbis akkor és azóta is ez volt az egyetlen magyarázat a számomra. Nem az egyetlen, de a legelfogadhatóbb, legésszerűbb mindenképpen.
Álmomban egy kiskocsmában ültem, valami nagyon eldugott kis asztalnál. Hátam mögül két kar nyúlt előre, gazdája megölelt és nyakamba csókolt.
- Mi ez a hirtelen randi? - kérdezte a hang gazdája, de még mindig nem került elém, én pedig nem tudom miért de hátra se néztem, nem pofoztam le amiért olyan bizalmasan köszöntött.
- Hiányoztál. Szeretnék veled lenni. Mindig. - abban a pillanatban, hogy felé fordultam felébredtem. - Riadtan meredtem, a váratlan rándulásomra megébredő Márkra.
- Nem hiszem el! Nem hiszem el!- Értetlenül meredt rám.
- Mit nem hiszel, hogy ideborultam melléd? Gond, mert akkor azonnal kimászok. - felült és már el is kezdett alig látva az ágy széle felé csúszni. Megfogtam, hogy abba hagyja.
- Végig azt hittem, hogy Feri egy agyatlan és szívtelen dög volt, mikor ott hagyott.
- Az is volt. Nekem nyugodtan elhiheted a legkevésbé sem szimpatikus, pedig csak annyira ismerem, amennyit te elmondtál róla.
- De nekem volt valakim mellette. - Láttam ahogy megmerevedik, vagyis láttam, de fel nem fogtam, hogy valójában mennyire váratlanul érinti a dolog.
- És ki volt az? - kérdezte, de hangjába nem volt érzelem. Felnevettem.
- Nem tudom, nem láttam az arcát, a hangja ismerősnek tetszett, de nem ismertem fel, ha jól gondolom valami pincér lehet ott a gyár melletti kis csehóba. Felém fordult és kaján vigyorral az arcán végigmért.
- Te és egy pincér? És hogy képzeljem az első randit? Holtrészegre ittad magad ő meg nem hagyott hazavezetni és megerőszakolt ott egyszerre a csehó WC- ben?
- Lökött! - nevettem el magam is a gondolatsoron. Aztán mégis fontolóra vettem, egy - két rosszabb napom, akár nekem is lehet. Na, de ahhoz már elég pocséknak kellett lennie, ha ott és ...hülyeség. Ismét felnevettem és hirtelen azon kaptam magam, hogy párnacsatát kezdek. Egész komoly, test -test elleni küzdelmet vívtunk egymással, amit a végén csak hajszállal, de ő nyert. Fölém gördült, leszorított és a nyakamba csókolt.
- Annyira nagyon szeretlek. -súgta és ismét megcsókolt. A vágya hamar rám ragadt, vadul szaggattuk egymásról a ruhát egészen addig míg hirtelen ki nem józanodott. Villámgyorsan felöltözött és bocsánatkérőn rám nézett.
- Ne haragudj, de ennek nem így kell történnie.
- Mi problémád volt az elmúlt fél perccel? Túl spontán volt a te elvárásaidnak? Megvallottál valamit és most zavarba jöttél? - dühösen túrt a hajába. Ingerült mozdulata meglepett, mert nem láttam még sem idegesnek, sem türelmetlennek.
- Nem értesz semmit! Tényleg nem értesz semmit? - Kuszára túrt haját igazgatva felsóhajtott. Nem a spontaneitással van gond. Nem is veled. A hiba bennem van. Azt akarom ismerj meg teljesen mielőtt bármit is teszünk.
Értetlenül meredtem rá.
- Mit jelent ez az ismerj meg teljesen szöveg? Mennyi ideig ismerkedünk, egyáltalán miért nem mondod el, amit szeretnéd, hogy tudjak és akkor végre egymásnak eshetnénk? Nos? - kérdő pillantásom láttán felnevetett. Megfeledkezve magáról közelebb lépett és megölelt, olyan szorosan fogott, hogy érezhettem a szíve dobbanását, és rádöbbentem, sokkal jobban uralkodik magán, mint gondolom.
- Az nem úgy megy, hogy előveszem a kis papírt és felolvasom. - mormolta.- Szeretném, ha sokkal több mindenre emlékeznél. Itt van ez a pincér is. Mi van, ha holnap felébredsz és rádöbbensz ki az és, hogy soha életedbe senki mással nem akarsz lenni csak vele?
Bólintottam. Lehetne a logika akár jó és életképes is, csakhogy nem az. Miért nem? Mert az elmúlt egy évben egyetlen egy emlék sem tört fel magától, ami pedig feltört épp mellette jött elő.
- Rendben. Koncentráljunk erre a pincérre. Szerettem. Valószínűleg azelőtt, hogy megütődtem amúgy orvosilag, bele voltam esve, de nem lehetett annyira nagy szám, ha egy kis fejbeütés kiverte a fejemből.
- Miért vagy ebben biztos? Az elmúlt egy évben úgy éltél, hogy nem tudtál a létezéséről így nem támadhattak fel érzések sem, amik amúgy benned vannak.
- Sok minden bennem van. Pld nem bírom megemészteni azt sem, hogy folyamatosan vissza utasítasz ma, de persze sok mindenben igazad van. Viszont egy kérdés. Senki, ismétlem senki sem keresett, senki sem akarta velem felvenni a kapcsolatot, csak a pasi aki a balesetet okozta, azt meg nehezen hiszem, hogy pont a szeretőm okozta. Túl sok lenne a véletlen, aminek kb zéró eshetősége van.
- A végén még meggyőzöl. - felnevetett. Megszorította a derekam, puszit nyomott az arcomra, aztán elengedve engem az ajtó felé sétált.
- Hercegnő én távozom.
- Ugye ezt te se gondolod komolyan? - értetlen arccal, széttárt karokkal meredtem rá. Nem gondolsz a következményekre! -Mi van ha valaki jön éjszaka és megszabadít a most érzett kíntól? Mi van ha ellop és soha sem találkozunk többé.
- Ne álmodj! Téged hamar vissza is lopnának amilyen fúria tudsz lenni. - A becsukódó ajtón csattant a párna.
- Legalább jók a reflexei. - suttogtam, majd az ágyra vetve magam megpróbáltam arra pincérre koncentrálni. Illatemlékre, bármire. Csakhogy semmi nem jött, egyedül Márk parfümjének illatát tudtam felidézni, de azt olyan mélyen, hogy még az is felötlött bennem, hogy talán nem is ment el, csak elbújt valahová. Igaz az a legkevésbé sem vallana rá. Ő vagy jön, vagy megy. Biztos soha sem bujkálna, ahogy senki szeretője se lenne.
Megpróbáltam felidézni, hogy anno a baleset előtt milyen lehetett a kapcsolatunk, de fura mód nem emlékeztem rá azelőttről. Kétségbeesetten fúrtam arcomat a párnába, miközben azon elmélkedtem, hogy vajon volt e kapcsolatom komoly, értelmes emberekkel is, vagy minden pasim ütődött, szellemileg és érzelmileg gyenge Ferihez hasonló lehetett?
Vajon milyen lehetett az a pincér. Mondjuk, a randik hogyan zajlottak? Két feles és hajrá? Valóban szerethettem, vagy csak érzelmeket esetleg pont érzékiséget kerestem benne?
Jó kérdések ezek, futott végig agyamon a gondolat, kár, hogy nincs kinek feltenni őket.
Ok nélkül biztos nem tartottam szeretőt. Tehát Feri nem ok nélkül hagyott el, de vajon mi hajtott a másik férfi karjaiba. Mit szerethettem benne? Mi volt ami hozzá vonzott egy 10 éve jól működő kapcsolatból?
Sőt hogyan lett a szeretőm, hisz nem vagyok az a szeretőt tartó típus.
Bár az, hogy most nem vagyok az, nem jelenti azt, hogy soha nem voltam olyan, vagy akár még olyanabb is. Azt sem gondoltam volna, hogy valaha tartottam szeretőt, tehát ki tudja. Bármi, akármi kiderülhet rólam. Kezdtem aggódni a holnap miatt......és a még kiderülni kívánkozó dolgok miatt....

- Ennyi? Menjek a fenébe? - először éreztem, hogy vitatkozni akarok vele, hogy képes vagyok rá és mintha érezte volna. Szembe fordult velem, harag, vágy, szeretet és talán szerelem kifejezései hullámzottak végig arcán.
- Igen menj és vissza se gyere. - Kihúzta vállait, arcizmainak is parancsolni kezdett.
- Mit ütött beléd? Miért nem jó egyenlőre az ami van? - Értetlenül rázta meg fejét.
- Miért mire izgulsz? Más pasival kell látnod, hogy beindulj, itt asszisztáltál végig két piszok rövid kapcsolatomat, holott úgy kezdtük, mint férfi és nő. Mi történt, hogy meghúztad a vonalat a barátságnál? Eszedbe jutott, hogy sánta vagyok, egy éjszaka alatt rájöttél, nem olyan nő vagyok aki társként szerepelhet? Mond. Ne kímélj! - Államat felszegve közelebb mentem hozzá, mire ő elhátrált előlem.
- Ne merj számon kérni. - Parancsolt rám ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha jól emlékszem az elmúlt hónapokban egyszer sem jutott eszedbe panaszkodni azért, mert nem közeledtem hozzád. Most pedig csettintesz én pedig ugorjak? Mégis mit szeretnél? Mond, mit akarsz?
Remegtem a dühtől. Még hogy nem panaszkodtam, nekem kellett volna....végiggondoltam. Igaza volt. Megtette a kezdő lépéseket, én pedig meg sem próbáltam nyitni felé eddig...mintha rácsot húztam volna közénk, úgy hogy elérjen, de ne tudjon túl közel jönni.
- Utálom mikor igazad van. - Jelentettem ki letörten és hátat fordítottam neki. - Menj most el kérlek. - megfogta a karom.
- Együnk.
- Kérlek.- kifejezéstelen pillantást vetettem rá. - bár ha éhes vagy egyél, úgyis te főzted, én most elfekszem. - ott hagytam a konyha közepén állva. Nem tudtam mi ütött belém. Haragudtam rá, magamra, a világra, mindenkire. Ezer év is eltelt azóta, hogy hasonlót egyáltalán éreztem volna. Erre itt markolássza a szívem valami kínkeserves fájdalom, mintha valami nagyon fontos dologról nem tudnék, mintha egy kis kocka kimaradt volna, ami fontos volna, ami igencsak számítana.
Nem tudtam elment e, vagy épp vissza jött, minden esetre félálomban éreztem, ahogy mellém bújik és lágyan átöleli vállaim, én meg parfümje kellemes illatát beszippantva morogtam valami köszönés félét.
- Szervusz szerelem.- és elaludtam, mintha ez így elég lenne ahhoz, hogy magam mellett tudhassam...
 

Megszokott együttesünkből aznap valahogy kiveszett az a varázs. Márk reggeli beszólása mind a 24 órára rányomta bélyegét. Oké, nem akar. Oké, mint nőt nem tart vonzónak, de szeret mint barátot, számtalan lehetőségünk lett volna arra, hogy romantikus szálakat szőjünk magunk köré, nem tettük. Nem tettük, mert...Miért nem? Azért, mert Márk nem akarta! Az első találkozásunk éjszakáján még nőkét kezelt, másnap reggelre viszont már csak egy barát voltam. Én pedig kérdések nélkül elfogadtam, azt amit adott és ad.Ezzel a felismeréssel aztán magamra haragítottam magam. Miért is nem rajtam múlik? Miért is nem azon múlik én mit szeretnék, és szeretném e, ha nem tiltakozna ellene annyira?
- Min jár az eszed?- Kérdezte gondolataim középpontja, miközben megpróbálta kivenni kezemből a kést, amivel a hagymát aprítottam, mit aprítottam? Szinte már megszüntettem létezni, egyenlővé tettem a deszkával és még 5 percen múlott talán, hogy az aprítást segítő deszkából begyújtóst, aztán meg gyufát ne készítsek.
- Hidd el nekem, nem szeretnéd tudni. - sóhajtottam, majd rápislantva dühösen elfintorodtam. - Ha az volt a célod, hogy tisztuljanak a könnycsatornáim, hát az bejött. - megtöröltem könnyező szemeim amiben nem volt köszönet, hisz a kezemen lévő hagymanedv is beledörzsölődött még inkább könnyezve, vakon tapogatóztam, éreztem ahogy ujjai karomra tapadnak, sokkal erősebben szorította annál, ahogy kellett volna.
- Említettem már, hogy az idegeimre mész? - mormogta a fülembe, és sejtettem, hogy a fürdő felé irányít. Fűszeres parfümjének illata szinte arcul csapott. - Szedd össze magad- csukta be mögöttem az ajtót. Szokatlan keménysége és érzéketlensége megrémített és arra sarkalt, hogy még jobban akarjam őt, és mintha megérezte volna rajtam az amúgy teljesen szokatlan elszánt vadászösztönt, még inkább taszítani próbált magától. Kitapogattam a csapot, megnyitottam és hideg vízzel hűtöttem le könnyáztatta arcom, szemeim. A hideg vízpermeten át arcomat bámultam. Nem voltam szép, legalábbis nem klasszikus szépség voltam, annyi bizonyos. Sötétbarna, szinte mindig égető pillantású tekintetem mégis rengeteg figyelmet követelt, a hajam színe rendszeresen változott, ahogy hangulatom épp diktálta. Talán szebbnek kellene lennem, ahhoz, hogy kelljek neki? Egyáltalán milyen nők jönnek be neki? Soha sem beszélt barátnőről élettársról és ép eszű nő nem is hagyta volna, hogy ennyi időt töltsön velem, így abban biztos voltam, hogy per- pillanat senkije sincs. A csapot elzárva megkönnyebbülten felsóhajtottam, a tény, hogy figyelme csak rám összpontosul megnyugtatott.
- Milyen önző egy dög vagy!- csaptam tükörképem felé, majd kisétáltam a nappaliba, onnan meg egyenesen a konyhába, ahol kiszemeltem úgy főzőcskézett, mintha életében semmi másra sem vágyott volna.
- Kérdeznék valamit. - jelentettem be, láttam vállain megfeszülni az izmokat. Láttam, ahogy keze megáll egy másodpercre. Mintha már előre kellemetlenül érintette volna a kérdés, holott még azt se tudta mit akarok. - Lehet egyáltalán tőled kérdeznem? - Hangom kicsit hisztisnek tetszett még a saját fülem számára is. Letette a kezében tartott lábost és felém fordult. Soha nem látott gunyoros arckifejezéssel mért végig, laza mozdulattal támasztotta meg csípőjét a konyhaszekrény szélén.
- Kérdezz.
- Mi a fene bajod van ma? - Estem neki akaratlanul. - Reggel óta csak kritizálsz. Jó fél órával előbb jössz és azt hiszed azért vagyok fél pucér mert neked akarok tetszeni. Mióta ismerjük egymást? Jó 4-5 hónapja, ha annyira akarnálak, talán nem most kezdenék el utánad kaparni, erre gondoltál már? Ugye eszedbe se jutott? Egyáltalán mi a fenéért jársz hozzám? Mit akarsz tőlem? Miért nem a ... - már majdnem végig értem a mondaton, mikor magához húzott. Gyengéden kisimított egy hajtincset a szememből és állta dühtől fénylő pillantásom.
- Azért vagyok itt, mert veled akarok lenni. Pont úgy, ahogy most vagyunk. Csakhogy nem jó az időzítés, és nem tudom mit is tehetnék, hogy minden kicsit jobb legyen. - Hosszan nézte a számat. Éreztem, tudattalanul ráhangolódtam érzékeire, mert tudtam, azon morfondírozik, megcsókoljon e. Először vettem észre szemei vad tüzét, talán mert először engedte, hogy láthassam. Megrémített. Soha sem tapasztaltam a vágyát, soha nem láttam férfiként hozzám érni, esetleg csak nem akartam észre venni? Dermedten hagytam, hogy öleljen és miközben a térdeim megkocsonyásodva remegni kezdtek, addig ő önmagával birkózott. (Imádkoztam, hogy a férfi és ne a barát győzedelmeskedjen.) Megadó sóhajjal hajolt hozzám. Szája a számra tapad egy villanásnyi ideig, aztán már el is engedett, szinte ellökött magától, mintha valami veszélyes kór lappangana bennem, ami megfertőzheti.
- Menj a fenébe kislány. - Nyögte és hátat fordított nekem...
 

Barátságunk ilyesformán kezdődött....furcsa mód sokkal több esetben voltam mellette még a szokottnál is rosszabbul, de nem zavart. Rengeteg emlék feltört és még több volt ami épp csak, de megszökött... Ő volt a társ, aki vezetett előre, anélkül, hogy kértem, szerettem volna. A munkanapok szürke tömkelegét színesítette jelenlétével, szerelmek születését, szerelmek megszűntét nézte végig. Ő volt az is, aki kritika nélkül, ítélethozatal nélkül egyszerűen véleményt mondott. Különös módon soha sem kérdőjeleztem meg, nem vitattam igazát... elfogadtam amit mondott és igaznak is véltem. Néha egy-egy kérdése megzavart, néha úgy éreztem ő az a férfi aki kell, néha úgy Ő az akivel soha sem szeretnék semmit kezdeni. Egyszerűen belekeveredett az életembe, több volt jó barátnál, kevesebb társnál, szerelemnél. Velem volt, de teljesen egyedül hagyott.
Egy szombati napon korábban érkezett a megbeszéltnél. Ridegen mérte végig félig ruházott testem és gúnyosnak tetsző mosollyal közölte.
- Igen, már mondtam szép vagy de ne erőlködj, nem mindenki csábul meg tőled. - Nem értettem mire gondol. Ugyan mit akar, a nem meg csábulással, mikor kb. fél órával előbb érkezett...
 

Utazásunk alig fél óráig tartott, de alig vártam, hogy kiszállhassak az autóból. A kirándulók kedvenc pihenőerdejének parkolójába kanyarodva Márk kiugrott, hogy kinyissa nekem az ajtót.
- Hölgyem, bátorsága felülmúlhatatlan. - színpadiasan meghajolt előttem, mire én eltúlzott előkelőséggel kezemet nyújtottam felé.
- Uram önnel utazni megtiszteltetés, hintója pedig egyszerűen fenséges. - Nevetve szájon csókolt.
- Na igen. - mormolta. - Induljunk. - kézen fogott és céltudatosan elindult befele a kitaposott gyalogösvényen. Séta közben vicceket mesélt.
- Merre fele tartunk főnök? - kérdeztem tőle, mikor letértünk az ösvényről. - Talán valami kéjgyilkos vagy és azért szédítettél el, hogy aztán feldarabolj itt ahol a kutya se jár? - Felnevetett.
- Kedves, te túl sok horror filmet nézel. - elhallgatott, majd felsóhajtott. - Van egy tisztás itt a közelbe, ha pocsék a kedvem vagy elszámolni valóm van a lelkiismeretemmel, mindig kijövök ide, leülök és csak vagyok bele a nagyvilágba. Megnyugtat a friss levegő és a természet apró neszezése, nincs nyüzsgés, zaj.
- Ritkán kell elszámolnod a lelkiismereteddel?
- Alig egy évvel ezelőttig, inkább csak feltöltődni jártam ide..- elhallgatott, mélyen tüdejébe szívta a levegőt és bűntudattal teli arckifejezéssel felém fordult. - de az utóbbi időben van miről elszámolnom. Elég sok hibát követtem el és nem tudom, hogy hozhatnám rendbe. Pedig nagyon szeretném.
- Milyen hibákról beszélsz most? Megbántottál valakit?
- Nem kifejezett megbántásról van szó. Befolyásoltam más életének alakulását, rosszabb lett neki, mint előttem volt és...- elhallgatott.
- Megérkeztünk. - Magam is észre vettem, a fák ritkultak. Egy réten álltunk aminek közepén hatalmas tölgyfa állt. - Gyere. - megszorította ujjaim és magával húzott. Én pedig még ha sántikálva is de követtem. Miközben a magas fűben haladtunk végig futott agyamon a gondolat, hogy vajon mikor éreztem valakit ilyen rövid idő alatt ennyire közel magamhoz, mint Márkot. Soha. Ismertem el, de nem bántam ezt az új fajta bizalmat iránta.

- Autóval megyünk. - jegyezte meg, mikor a lépcsőházból kilépve tétován megtorpantam. Döbbenten meredtem rá. Egy éve nem ültem autóba, egyszerűen nem voltam rá képes erre ő autóval akar velem kirándulni menni, akaratlanul felnevettem. Hát igen. A legtöbb ember beül a kocsiba és elugrik valahova. Szemöldöke kérdőn feljebb húzódott, ahogy rám nézett.
- Ne haragudj. - fejemet rázva a lépcsőház felé hátráltam. - Nem fog menni. Egy éve nem ültem autóba és nem is szeretnék. Meg kell, hogy értsd, képtelen vagyok rá! - kézen fogtam és a bérház hátsó része felé húztam. Néhány lépés után megtorpant, ahogy meglátta a roncs autóm. Arcán megint számomra érthetetlen zavar ült ki. Mintha bűntudata lett volna valamiért. Hátrált egy lépést, kezemet elengedve elfordította fejét.
- Ne haragudj.
- Miért haragudnék, hisz nem mondtam, hogy egy életre letettem az autózás élményéről. - megérintettem a keze szárát, mire összerezzent. Rám emelte szürkés zöld szemeit, szája szavakat kezdett formálni, de mielőtt egy hang is kijött volna ajkai közül, mintha meggondolta volna magát, szájon csókolt és lekacsintott rám.
- Tegyünk egy próbát. - ajánlott. -Ülj be, ha félsz el sem indítom a motort, ha nem akkor elindulunk, de ahogy rám szólsz, megállunk és haza jövünk, sétálva. - Elgondolkodtam egy pillanatig az ajánlaton. Felhúztam a vállam.
- Próbáljuk meg. - elvigyorodott.
- Tudtam, hogy bátor csaj vagy.- megszorította az ujjaim, akaratlanul visszaszorítottam. A félelem kiülhetett az arcomra, mert megölelt.
- Aggodalomra semmi ok. Naponta viszlek dolgozni, nem igaz? - Tévedhetetlenül jó érv volt. Derekába kapaszkodtam egy másodpercig.
- Én már meghaltam egyszer. Másodszorra nem biztos, hogy túlélem. - szemei mélyszürkére színeződtek, lehajolt a fülemhez , éreztem leheletének melegét a fülemen, mentolos illata az orromba lopózott.
- Bízz bennem. - egészen súgta a mondatot, rekedtessé vált hangon.
Sóhajtva az anyós ülésre vetettem magam, azonnal lejjebb is csúsztam, talpamat a műszerfal alatti padlónak támasztottam és behunytam a szemem, miközben akaratlanul elmormoltam egy miatyánkot.
- Kinyitnád a szemeid? - kérdezte nevetve Márk mire rá pillantottam.
- Miért is?
- Próbáld meg élvezni az utat. Különben is, már elhagytuk a várost. - a kilométer óra nem mutatott túlzottan sokat. Bőven a megengedett sebességen belül autózott. Szinte gyalogolva is leelőzhettek volna bennünket. A vissza pillantó tükörbe nézve, hosszú sort láttam mögöttünk, akaratlanul felnevettem.
- Meg ne áll, ott ahol ők is. - elhúzta a száját.
- Előzzenek le, ha nem tetszik nekik.
Volt valami igazság abban amit mondott..

 

A baleset után, mikor még az sem volt biztos, hogy ismét járni fogok, rengeteg hasonló éjszakai rémálom kínzott. Sokszor próbáltam felidézni mi is történt pontosan. Arra még emlékeztem, hogy szüleim utcájából ráhajtottam a forgalmas főútra és vidáman dúdoltam a rádióban éneklő Ákossal, valószínűleg nemhiába ő az énekes. Tagadhatatlan, hogy neki van tehetsége, nekem meg nem. A közlekedési lámpák fénye bevilágított a szélvédőn, ahogy áthajtottam alattuk, kiérve a kisvárosból a gázra léptem, hallgattam ahogy az öreg Mazda motorja felbőg, a bukó lámpák fényénél szikráztak az esőcseppek és lassan teljesen sötét lett. A rádióban újabb és újabb számokat énekeltek a különböző előadok, lement egy hírblokk is, aztán alig 10 km-re a végcélomtól saját kis kuckómtól, hirtelen szembe találtam magam a másik autóval, abban biztos voltam, hogy a karambol előtt talán fél perccel egy autó leelőzött, aztán már csak a reflektorok hasító fényét érzékelték a szemeim, sötétség majd halvány emlékek, a törött üvegeken beszitáló esőcseppekről, a reflektorok, a másik autó körvonala, a fájdalom és hogy sikítani akarok.. akkor sem tudtam üvölteni, pedig életemben nem éreztem még akkora fájdalmat. Arra viszont tisztán és élesen emlékeztem mindig, hogy a mentőket én hívtam. Ismét sötétség, majd megint a hideg esőcseppek, a törött üvegekre vetülő fények aztán a halvány emberi körvonal és valahol akkor vesztettem el teljesen az eszméletem, mert soha nem tudtam meg, hogy akkor valóban láttam e valakit, vagy csak odaképzeltem.
 

A bejárati csengő hangjára összerezzentem.
Akaratlanul mosolyogtam rá az érkezőre.
- Szép reggelt. - Márk otthonosan maga előtt tolva a konyhába sietett. - kis tálcákon villám gyorsan reggelit varázsolt az asztalra és vigyorogva megállapította. - Nem nézel ki jól. Mennyit aludtál az éjjel.
- Aludni aludtam, de nem túl jól. Talán nem tett jót, hogy meséltem a balesetről, egyfolytában arról álmodtam. Nem volt jó! - tenyere élével simított végig arcomon, kisimított egy kócos tincset a szememből és bólintott.
- Sejtem és hidd el sajnálom. Ha akarod, soha többet nem beszélünk róla, csak ha készen állsz rá, vagy ha akarsz.
Bólintottam.
- Okos kislány. - rám nevetett.- Reggelizzünk. - Én pedig engedelmesen leültem mellé és eszembe sem jutott, hogy akárcsak kicsit is tiltakozzak, azt pedig fel sem merült bennem, hogy haza küldjem.
Különös módon nem zavart, hogy alig néhány órája ismerem, hogy semmit sem tudok róla, épp csak a nevét és a foglalkozását, meg azt a néhány vicces kis történetet, amit az éjszakai sétánkon elmesélt magáról, mégis természetesnek vettem azt, hogy mellettem van és rám nevet, kacsint, grimaszol.
Miután megreggeliztünk kijelentette.
-Elviszlek kirándulni. Valami kényelmeset vegyél fel, mondjuk azt a piros-fekete melegítőt...- elharapta a mondatot, zavartan rám mered én meg kicsit megütközve rá.
- Honnan tudod, hogy van piros- fekete melegítőm? - Félre fordította a fejét, aztán ismét rám nézett, mintha el is pirult volna.
- Nem tegnap láttalak először Andi, először néhány hete a buszmegállóban, meló után egyszer erre fele mentem haza és megláttalak, abban a melegítőben voltál és nevettél. Azóta várom, hogy alkalmam legyen beszélni veled, hogy legalább kicsit közelebb kerüljek hozzád, van benned valami, ami vonz. - Lehajtotta a fejét. - Elég ennyi esetleg folytassam?

A napok csak úgy múlnak, egyik a másik után. Kórházban töltött heteim után, jöttek a kezelések, amiknek köszönhetően újra lábra bírtam állni, még ha sántán is, de megtettem az első lépéseket. Komoly küzdelem volt, magammal is, hogy ne adjam fel. Nem akarok nagyképű lenni, nem szeretnék közhelyeket hangoztatni, de aki nem volt benne valóban el sem tudja képzelni mekkora küzdelem van a mögött, ha valaki képes ismét megtanulni járni. Ha tudnák, nem néznének meg naponta a sántaságom miatt. Ferivel, a balesetem előtt már jó 10 éve együtt éltünk. Mikor bekövetkezett a baj,amikor már nem csak a magam szerencsétlenségével voltam képes foglalkozni rá kellett döbbennem, hogy bármennyire mellettem van, ő nem képes elfogadni az új helyzetet. Próbált, eleinte talán próbált mellettem állni, de egyszerűen nem tudott mit kezdeni a sántaságommal. Várta, hogy majd én megoldom az ő gondját, elküldöm, szakítok vele. Nem tettem. Nem tettem meg, hogy felmentem az aljas árulásának nehéz súlya alól, úgy hiszem a mai napig megérdemelte és szembe kellett, hogy nézzen a saját gyengeségével és felszínességével. Aznap mikor elhagyott egy világ dőlt össze bennem. Terveink voltak, gyerekek, lakás, közös élet. Először éreztem úgy, hogy van okom haragra, az iránt az ember iránt, aki kórházba juttatott. Ez volt az a harag, aminek köszönhetően, aztán talpra álltam. Feri egyszer megpróbált magyarázkodva bocsánatot kérni, elmondta mekkora hülyének érzi magát, hogy szeretne vissza jönni, hogy csak még egy esélyt kér.
Ugyan miért is adtam volna neki? Vajon meddig lett volna ismét mellettem, egy másik számára megemészthetetlen bajig? Megingott benne a bizalmam. Megszűnt és nem akartam, nem tudtam volna benne újra bízni.
 

Gyenge egy év után kezdtem újra dolgozni. A munkahelyemen örömmel fogadtak, és hamar rádöbbentem, a félelmeim, hogy hosszú táppénzem miatt kirúgnak alaptalan volt. Éltem, sántán, mégis boldogan. Új élet lehetőségét kaptam, másféle értékeket tartva szem előtt. Életem ezzel a második eséllyel.

A napok telnek. Végzem a munkám, újabb és újabb embereket ismerek meg. Néha a barátnőimmel elmegyek és szórakozok. Persze, ez a fajta szórakozás, már nem olyan. Táncolni nem táncolok, ahhoz még nem érzem magamban az erőt. Talán soha nem is fogom. De emberek közé megyek. Rámosolygok másokra, néha egy- egy férfi közeledni is próbál, bár hamar rájönnek rossz lóra tettek velem. De ma este valahogy semmi sem úgy történik,mint szokott. A pasi az asztalhoz lép, ahol magányosan ülök. Laza mozdulattal a mellettem lévő székre veti magát, rám vigyorog.
- Helló. - Nézem és próbálom kitalálni mi az oka a fene nagy önbizalmának. Hirtelen leesik, ő az a víg kedélyű férfi, aki minden reggel munkába szállít. Rámosolygok.
- Helló.
- Arra gondoltam talán táncolhatnánk egyet. - Int a barátnőim felé.
- Ez nem túl jó ötlet. Kicsit sem tudok táncolni.
-A lábad miatt? - Váratlanul ért egyenes kérdése. Zavartan kipréseltem egy mosoly félét magamból, mire ő még nagyobb kínban mentegetőzni kezdett.
-Ne haragudj, nem akartalak megbántani, de szerintem semmi gond azzal, hogy kicsit sántítasz. - fejét rázva felhúzta a vállát. - Azt hiszem, jobb ha csendben maradok, mert ebből már nem magyarázom ki magam. - száját elhúzva félre hajtotta a fejét.
- Semmi gond. Te legalább egyenesen rákérdezel, nincs a felesleges körítés a beszélgetésbe. - A legnagyobb meglepetést számomra az jelentette, hogy talán először valóban így is éreztem, gondoltam. Néztem az arcát. Kékes szürke szemek, szőkés barna haj, amiben itt- ott napszita szőke tincsek vegyültek, bőre barna volt, ami miatt a szemei még erőteljesebben sütöttek ki a résükből. Számomra régóta az egyik legszebb férfiarc volt, amit láttam.
- Megkérdezhetem mi történt a lábaddal?
- Volt egy autóbalesetem és ezt kaptam emlékbe. - próbáltam vidáman rámosolyogni. Arcának rezdüléseit figyeltem, a szemeit, ahogy az autóbaleset szónál elkapja rólam a szemét, mintha el is pirult volna. Nem értettem ugyan miért is jött zavarba, de úgy hittem, talán mert olyan jellemű, mint Feri, amíg nincs baj, addig te vagy a legjobb bébi, de a bajaid magad old meg.
-Valami baj van? - kérdeztem a mellettem ülőt mire rám kacsintva felnevetett.
- Nem, nem semmi. És a másik sofőrrel mi lett?
- Fogalmam sincs. Úgy tudom, ő is megsérült, de talán nem annyira, mint én. Keresett néhányszor, de képtelennek éreztem magam arra, hogy beszéljek vele.
- Haragudtál rá? - Össze akadt a tekintetünk. Elmosolyodtam.
- Nem. Vagyis az elején igen. De megtudtam, hogy rosszul lett, ő is ugyanolyan áldozat volt abban a balesetben, mint én. Hamar elmúlt a haragom azt hiszem.
- Ennek örülök, valószínűleg sokan egy életen keresztül gyűlölnék azt aki ezt tette velük. - Kicsi levegőt vett, majd a homlokára csapott. - Elnézést, be se mutatkoztam. Márk vagyok. - felém nyújtotta a  kezét, kicsit viccesnek éreztem ezt a hivatalos kézmozdulatot egy szórakozó helyen, de megszorítottam.
- Andrea. - Ismerős volt az érintése. Megborzongtam. Honnan, halvány képek, érzetek suhantak végig agyamon. Nem erőltettem őket, tudtam, hogy a balesetemnek nem minden éber pillanatára emlékezem, azt is előre megmondták az orvosok, bármikor feltörhetnek újabb képek. Bármikor. 1 éve, szinte semmi sem történt, erre jön egy idegen férfi, és nekem nem az jut eszembe, hogy hű ha, hanem emlékek törnek fel, az egy évvel ezelőtti balesetemből. Na ná! Elhúztam a számat.
- Valami baj van?
- Nem, semmi baj. - kényszeredetten elmosolyodtam. - Csak kicsit levegőtlenség van itt bent.
- Akkor talán menjünk és sétáljunk egyet.
- Rendben. - Először nem éreztem zavart mikor egy férfi maga elé engedett. Könnyedén kisántikáltam a szórakozó helyről és miközben lassú léptekkel egymás mellett sétáltunk, akarva - akaratlanul nagyokat nevettem ostoba kis poénjain. Vicces volt. Mire a lakásom elé értünk már pontosan tudtam. Tetszik a pasas.
 

Hát megérkeztünk. Márk felnézett a bérházra.
- Hányadik emeleten laksz?
- Most már a földszinten. Egy kedves házaspár cserélt velem lakást a baleset után.
- Vannak még ilyen emberek. - szemeiből valóban őszinte csodálkozást véltem felcsillanni. Tetszett ez a csillogás. Nevetve bólintottam.
- Bizony vannak.
- Minden reggel itt megyek el a ház előtt, ha gondolod felveszlek itt, akkor nem kell erőlködnöd és annyit sétálnod a megállóig. - ajánlotta fel. Fejemet rázva karjára tettem kezem.
- Szó sem lehet róla. Kell az a séta, amúgy is napi szinten kell tornáznom,szóval kedves tőled de ezzel nem jót, hanem rosszat tennél nekem.
Bólintott.
- Rendben. Szeretnék veled, holnap is találkozni. - zavartan rámosolyogtam.
- Ne haragudj, de nem fér az életemben férfi, párkapcsolat, semmi ilyesmi.
- És szex? - nevetve rámeredtem.
- Milyen kérdések ezek? Te jó ég! Nem hiszem, hogy szex bele férni. - közelebb hajolt az arcomhoz.
- Mikor voltál utoljára férfival? - nem tudtam felelni. Ahogy szája a számra tapadt újabb képek villantak be, erővel és komoly fizikai fájdalom hasított a testembe. Riadtan, akaratlanul bele kapaszkodtam a vállaiba. Márk átkarolt, de nem úgy, mint egy férfi, érezte, hogy valami baj van. Támaszt adott és a szemeimbe nézve, majdhogynem csak a szájáról olvastam le a kérdést.
- Hol a lakáskulcs? - Mintha újra ott lettem volna a testemnek feszülő vasak között, éreztem a hideg eső permetét a bőrömön. Levegő után kapkodva a táskám után nyúltam, reszkető ujjaim között megrezzentek a kulcsok.
- Istenem. - felkapott. Csak a hálószobában eszméltem fel. Riadtan törölgette a homlokom.
- Jól vagy? Andi, Andi... - a hangja! A hangja. Magamhoz tértem teljesen.
- Márk nem haragudj. - Szégyenkezve, csúsztam tőle távolabb. Láthatod, nem vagyok szórakoztató társaság.
- Ne mentegetőzz.- utánam nyúlt megszorította a kezem. - Soha nem voltam még ilyen hatással nőre. - Nevetve rám kacsintott. Zakatoló szívvel néztem a szemeit, amiben őszinte aggodalom tükröződött. Közelebb csúsztam hozzá, végig simítottam borostás arcán, aztán szájon csókoltam. Ugyanaz az érzés kúszott fel bennem, de nem hagytam eluralkodni magamon.
- Köszönöm, hogy aggódsz miattam, de jól vagyok.
- Biztos magadra hagyhatlak?
- Igen, teljesen biztos. Rendben leszek. - hallgattam ahogy az ajtó becsukódik mögötte, arcomat a párnába fúrva zokogtam.
 

Álmomban újra és újra az ütközés utáni pillanatokat éltem át, intenzíven, a fájdalom és a félelem most is ott lüktetett az ereimben. A hideg rázott, eső áztatta a bőrömet. Sikítani akartam, de a félelem megbénított. Halvány ködlő alak tűnt fel az esőfüggönyben. Felébredtem..

Nyúzott voltam. Nyúzottabb a szokottnál és rettenetesen zavarodott. Márk társasága felvillanyozott. A csókja vágyat ébresztett bennem, eszembe juttatta nőből vagyok, férfit akarok magam mellé, de micsoda emléközön jött ezekkel az érzésekkel. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Vasárnap lévén, nem kereshettem meg egyik orvosomat sem, hogy megosszam velük a rémes élményeim. A takaró gúzsba kötötte testemet, lassan kimásztam belőle és a fél papucsba dugtam a lába. Elképzelni sem tudtam, hol van a párja, de bíztam benne, hogy megtalálom. A konyhába sántítva megnyomtam a kávé főzőn a gombot, és a helységet betöltő friss illat, lassan megnyugtatott.

 

Nehezen ébredek, pont úgy ahogy máskor is. A telefonomba 5 ébresztési időt kell beállítani, hogy esetlegesen egyre sikeresen kinyíljanak a szemeim, de gyakran előfordul, hogy még így sem megy a dolog. Ma jól kezdődik a nap, épp csak felnyávog az ébresztő zene már nyúlok is fele és lenyomom. A takaróm rám csavarodva akadályozza a kifele haladást, keresem a kiutat, morogva fogadkozom, legközelebb már kiteszem az útjelző táblákat is, mert bizony a haladás segítség nélkül nehézkes és valljuk be fárasztó is, főleg ennyire korai órában. Sikeresen átvágom magam a takarón, belebújok a papucsom egyik felébe, amit illően az ágyam mellé tettem még a lefekvéskor. Elmélázom vajon hol lehet a párja? Vállamat vonva, félpapucsba vonulok a fürdő szobába, megrettenve vizsgálom tükörképem, elszörnyedek. Hova tűnt az a csaj, aki tegnap befeküdt az ágyamba. Sóhajtva kihátrálok, lesz, mit tatarozni rajtam mire emberek közé mehetek. A konyhába lépve elindítom a kávéfőzőt, hamarosan az egész helységet belengi a friss kávé illat. Teljesen függő vagyok, nap nem indulhat enélkül a barna, ízletes bár a legkevésbé sem frissítő nedü nélkül. Sokan tuti vitatkoznának ezzel a megállapításommal, de mivel lefekvés előtt is megiszom a magam csészényi adagját és utána alszom, mint a gyerekek úgy érzem fel vagyok jogosítva, hogy megtegyem a megállapításom. A kávét, az ember csakis az íze miatt issza, vagy mégsem.
Rágyújtok egy cigire, bele kortyolok a kávéba. Lehunyt szemmel agonizálok még így a kora reggeli félhomályban, a leeresztett reluxák kis lapjai között beáramló halvány fényekben, aztán erőt véve magamon a fürdőbe megyek és felkészülök.
 

Az utcára lépve bántja fülemet a lassan ébredő város egyre erősödő zaja. A felhajtón álló autóra nézek, a törött üvegekre, a megcsavarodott abroncsokra, megborzongok és elhessegetem agyamból a felvillanó képeket. Majdnem fűbe haraptam, alig 32 évesen vétlen vezetőként. Nem haragudhattam igazából a vétkes sofőrre sem, hisz rosszul lett a kormány mögött, abban meg biztos vagyok, ezt nem láthatta előre. Talán könnyebb lett volna, ha hibáztathattam volna? Ha haraggal gondolhattam volna rá? Kétlem.Néhányszor megpróbálta felvenni velem a kapcsolatot, de egyszerűen nem akartam vele sem találkozni, sem beszélni. Egyáltalán semmit sem akartam, csak hogy hagyjon békén, had felejtsem el az egészet. Persze nem lehet. Aki egyszer a halál kapujában jár, annak megváltozik az élete. Az enyém nem sok mindenben változott. Igazából egyszerűen csak kevesebbet idegeskedtem a holnapokon, rádöbbentem akármelyik nap lehet akár az utolsó is, és éppen ezért nem kell hetekkel előbbre azon rágnom magam, hogy valami sikerül- e vagy sem. Az autót nem javíttattam meg,tudtam az életben nem ülök volán mögé, így aztán csak intő jelként állt a felhajtón, hogy minden nap emlékezzek, bármikor - bármi megtörténhet, legyen akár jó, akár rossz a dolog.
 

A buszmegállóig lassan sétálok, a baleset egyik maradandó emléke lett, hogy kicsit húzom a bal lábam. Alighogy leülök a kis fapadra már látom is bekanyarodni a buszt, ami értem és még néhányunkért érkezik. Megdobban a szívem, még mindig nem szeretek utazni, de a szükség nagy úr. Fellépek a lépcsőkön és az első utamba eső üres ülésre vetem magam.

A megszokott buszsofőr vidám hangon megjegyzi.

Ajtók záródnak, kérem mindenki foglalja el a helyét.